Rólam

Évekkel ezelőtt, amikor elkezdődött tanítói pályafutásom, találkoztam egy kihívással. Észrevettem, hogy tanulóim nem szeretik a szlovák órákat. Abban az időben angol nyelvű szakkört is vezettem. Ugyanazok a tanulók az angol szakkörön aktívak, vidámak voltak, játszottak és nem féltek angolul megszólalni. Szemmel láthatólag jól szórakoztak. Kerestem a lehetőségeket, hogyan tudnám ezt elérni a szlovák órákon is. Megtalálni a módját, hogy a gyerekeknek a tanulás élvezetes legyen, hogy ne féljenek megszólalni szlovákul, és örömmel várják a szlovák órákat.

És ekkor jött az isteni ihlet, az ÉlŐ képek. Óriási változást hozott. A faliképek jelenléte, amelyek az osztályterem falán voltak felfüggesztve, a tanulók számára azt az érzetet keltették, hogy ez játék. Nem tanulunk, hanem játszunk. Pontosan ezt szerettem volna elérni. A gyerekek sétáltak egyik képtől a másikig és keresték a megoldásokat. Végre nem kellett a padban ülniük, felfedező útra indulhattak. Felfedeztek, mindenki valami mást, valami egyedit. Már régen kicsöngettek az óráról, de ők még a faliképek előtt álltak és szerettek volna még valamit mondani. Valamit szlovákul mondani. El sem tudom mondani, mekkora öröm volt ez számomra. Az órák megkezdése előtt már az ajtóban vártak, és el szerették volna mondani mindazt, amire nem volt lehetőségük az előző órán.

A faliképekhez (ÉlŐ képekhez) fokozatosan jöttek a játékok, dalocskák, versikék. Hangosan énekeltük az osztályban a Hejhó című dalt és közben meneteltünk. Játék volt, de a játék közben a gyerekek nagyon fontos szavakat sajátítottak el, mint pl. írok, olvasok, énekelek, rajzolok... Az egész iskola tudta, hogy az elsősöknek szlovák órájuk van. Hallani lehetett. Hallani lehetett az örömöt.